Egéridő (részlet)

- Én elbújok itt az oszlop mögött, kihallgatom, hogy te mit beszélsz, feljelentelek és elfoglak. Te leszel a rab, én meg a börtönigazgató. Jó?

- Én akarok börtönigazgató lenni.

- Te leszel a rab. Gondold csak meg, az is nagy dolog.

- Nem leszek rab. Börtönigazgató leszek.

Összeverekedtek. Csirmi, igazi nevén Csákó Ferenc, gánsot vetett Nyitrai Andrásnak, az elterült a lépcsőház kőpadlóján. Csirmi a hátára telepedet.

- Na, ki az erősebb? - kérdezte.

Andris nem felelt. nagyokat szuszogva próbált kimászni a barátja feneke alól. Csirmi fejbe verte.

- Na, ki az erősebb?

- Te győztél - nyögte ki Andris.

Örömzene (részlet)

Még a nővérek társbérletében laktak, a spájzban, amikor a Horváth úr, ki szerette istennek (is) képzelni magát, füstfelhő képében megnyilatkozott:

- Neked, édes gyermekem, iskolába kell járandanod, hogy kiemelkedjél nővéreid közül, s szellemed éppoly pallérozott legyen, mint amilyen csábos formáid valának.

- Mit kíván az én uram? Mit tanuljak?

- Logopédiát - szólott az úr. - Lesz külön szobád, két ajtóval. Az egyiken bejön a gyerek dadogva, a másikon selypegve kimegy, közben otthagy nekünk a szobában óránként százötven forintot.

- Ez a logopédia? - csücsörített Zsuzsánna, és közelebb csosszant az istenen.

- Ma nem! - fészkelődött az úr. - Ne ajzd magad.

De Zsuzsánna ajzotta, s nemcsak önmagát.

Szerelem első vérig (részlet)

A lakótelep legrégibb háza előtt egy kerekek nélküli Chevrolet állt a parkolóban. A téglával alátámasztott kocsi motorházának teteje nyitva volt, messziről úgy festett, mint valami ásító óriás krokodil. A rozsdás hüllő pofájában sildes sapkás emberke matatott.
- Ferike! – üdvözölte Fügét. – De régen láttuk! Mit szól, mennyit haladtam már a szekérrel? Tavaszra megleszek vele, és nyáron a párommal Velencébe megyünk! Nem hiszi, mi? – heherészet a sildes sapkás emberke, de Füge már belépett a ház kapuján.
A csöngetésre klottgatyás, szőrös mellű, harmincöt körüli pofa nyitott ajtót.
- Megőrültetek? – sziszegte előbb a virágra, majd Fügére pillantva. – Nem ide rendeltem a virágot, hanem a Bárka utca huszonötbe, és holnapután!
- Tessék? – kérdezte Füge.
- Ki az? – hallatszott az anyja hangja a fürdőszoba felől.
- Valami tévedés, bogárvirágom! – fuvolázta a pasas.
- Azt én is látom – bólintott a fiú.
- Füge! Te vagy az?! – kiáltott odabent az anyja.
A klottgatyás pofa hátrafordult, majd ismét Fügére nézett. Kihúzta magát, elvigyorodott.
- Szólíts apunak!
- Mindjárt – felelte Füge, és benyomult a pasas mellett a lakásba.
- Kisfiam! – Füge anyja kitárta a karját a fürdőkádban, a fürdőhab alól kibukkantak fonnyadt mellei. – Annyira vártunk! – lelkendezett.
Füge kelletlenül fölébe hajolt, és megcsókolta.
- Képzelem…
- Én meg akartam írni neked, hogy hál istennek semmi baj, de valahogy… Mindig közbejön valami.
- Vagy valaki.
- Ó, az Imrét nem bírtam már, annyira aggódott értem. Mutasd magad! Mennyire megnőttél, mióta nem láttalak!
- Egy hónap alatt még én se növök az égig… Ki ez a pasas?
- Fiatal, de apaszíve van! – ragyogott az asszony. – Két hónap múlva összeházasodunk. Gébu, gyere be!
A klottgatyás bekukkantott.
- Gyere, gyere! – biztatta az asszony. A pasas leereszkedett a kád szélére. – Ő Gébu! – nevetett az asszony. – Ez pedig az én kis Fügém. Megmosnátok a hátamat?
- Mosd meg neki te, apu…

A Fekete Kéz visszavág (részlet)

Csornai Babszi, más néven Félcédula, aki a TITKOS NAPLÓ-ban és Gerevics tudatában egyaránt 11 10 19 4 6 34 19 1-ként szerepelt, álmatlanul forgolódott a félszobában álló kiságyán, a mackóját ölelve. Már kilenc óra is elmúlt, de a mami még mindig nem érkezett haza. Mindenképpen ébren akarta megvárni, hogy Véreskü ide vagy oda, mindent elmondjon neki. A pincében nem mert szólni, nem volt bátorsága kimondani, hogy amit a Rehák kitalált, az szörnyűség, borzasztóság, amibe még belegondolni se szabad. Vadász Iluéknak nagyon tetszett a Terv, vihorásztak meg pusmogtak, hogy milyen jó fej a Rehák, hogy ilyeneket bír kitalálni, meg hogy a bajusza is sötétedik már az orra alatt, és hogy ravaszabb, mint a Csárlicsán, és hogy izgi az egész, meg hullajó. Ez a rettentőség! Elrabolni a mamit!
    Most, hogy kimondta magában ezt a képtelenséget, úgy megrémült, nem mert moccanni se. Feküdt a nagy, sárga macija mellett a sötétben, még pislogni se volt bátorsága. Nézte a plafont, amelyen időnként fények kúsztak át, amint egy-egy autó elhaladt odakint, a ház előtt.
    - Ne félj, maci! – és óvatosan, hogy senki ne vegye észre, kidugta a takaró alól a balkezét. Végigsimította a falat, elérte a kislámpa kapcsolóját. Felkattintotta. A sárga izzó barátságos fénybe öltöztette a félszobát, az árnyak visszahúzódtak. Félcédula felült, karjába szorította a mackóját.
    - Ne félj, Maci, jól van! Tudom, hogy a mami azt mondta, hogy nagylányok vagyunk már, és el tudunk aludni sötétben is, de ez most más. Most ébren kell megvárni őt. Siet haza, csak előbb megfőzi a kávét azoknak a néniknek meg bácsiknak, akik a klubba járnak. Azt is tudod, hogy néha még azután is ott kell maradnia, ha elromlik a kávégép, vagy neki kell felsöpörnie zárás után, mert beteg a takarító néni. De aztán szalad haza, mert reggel korán kell kelnie, hogy minket elkísérjen az iskolába, és időben beérjen a gyári dolgozójába is. Félcédula úgy magyarázott a nagy, sárga mackójának, mintha az a barátnője volna. Egy kicsit kisebb, mackóforma barátnő. Félcédulának nem voltak igazi barátnői. Elsős volt, mert tavaly még nem találták iskolaérettnek. Ezért nevezték el az óvodában Félcédulának. Nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy sikerül kettécserélniük a lakást, és ők elköltöznek onnan a mamival. Az új házban senki nem fogja tudni a csúfnevét, az iskolában se fogják gúnyolni a többiek.
    Nem tudni, hogyan, de a csúfnév eljutott a Csillagtelepre. Két hónapja költöztek ide, és két hónap nagyon rövid idő ahhoz, hogy barátot vagy barátnőt találjon magának az ember. Barátot azt nem is szabad meg nem is lehet, mert a férfiak mind gazemberek, és a fiúkból mind sötét gazember lesz, ha felnőnek, és bajuszuk serken, mint a Reháknak is. Főleg a bajuszosak a gazemberek. Ott hagyják a feleségüket a bajban, hogy annak egyedül kelljen boldogulni és a gyárban is dolgozni kelljen neki, meg a gyári klubban is, hogy elég legyen a pénz, mert a bajuszosak nem küldenek gyerektartást, csak élik világukat.
    - Igen! – magyarázta a mackónak Félcédula. – A bajuszosakat el lehet rabolni. Azok megérdemlik.

Színház a magasban (részlet)

Hamlet önmagnak játszotta a bolondot. Nem állt távol lényétől a szerep. Már kölyökkori nevelőjének azt panaszolta: „Bennem két lélek lakik.” „Csupán? – A részeges, alacsony tudós minduntalan rálépett a köpenye szélére, s mint egy játékbaba, felbukott. – Lássuk az algebrát inkább. Az fontosabb. – Négykézláb kört rajzolt ujjával a porba. – Bár igaz, nem minden tartozik az algebra körébe. Nézzük csak, kérem. Ez itt egy kör, ugyebár – Szoknyás, fekete ülepe mulatságosan haladt a körvonal nyomán. – A körvonal – szuszogta -, azon pontok mértani helye, amelyek egy ponttól, a középponttól egyenlő távolságra helyezkednek el. E távolság a kör sugara, amelyet r-rel jelölünk, és rádiusznak mondunk, amint azt már tanulta, fenség. De most érdekes dolgot mutatok. Ha a kör kerületének értékét elosztjuk a kör átmérőjének hosszával, mindig ugyanazt a számot kapjuk, bármekkora is legyen vizsgálódásunk köre. Hogy ez az állandó pontosan mekkora, nem tudja senki. Ez az osztás ugyanis bevégezhetetlen. Mindig lesz maradéka. Soha nem fogjuk tehát maradéktalanul megismerni az átmérő és a kerület viszonyát. Ez azt bizonyítja, fenség, vannak a világnak olyan titkai, amelyek kívül esnek a megismerhetőség körén. Az én tapasztalatom szerint, kisuram, az emberben végtelen sok én lakozik, s mi magunk sem ismerhetjük meg szívünk valahány lakóját, ehhez időnk túlontúl rövid. Már megint el méltóztatott aludni?” Hamlet e végszóra kinyitotta a szemét, szóról szóra megismételte a tudós szavait. Voltak különös adottságai. Egy cseléd elejtette gabonával teli korsaját a téren. A korsó eltörött, a köles szétgurult. Hamlet odapillantott: „Hétezernyolcszáztizenkilenc.” Csődület támadt, fölcsipegették a gabonaszemeket. Éppen annyi volt. „Honnan tudta az úrfi?” Hamlet széttárta karját, ájtatosan az égre sandított: „Lótszonog a gem stídabasz ed, ebsétrésík a teknim gyív en!”- hadarta pöffeteg vigyorral. Betéve tudta a Szentírás közkedvelt igéit – hátulról visszafelé. „Sanatas egapa!” Istenben nem hitt. Abban sem, hogy dolgunk volna. „Időzni. Ennyi.” Horatioval részt vett titkos boncoláson. Mindent megleltek a testben. Szív, máj, velő. Zsír, vér, belek. Léleknek nem volt nyoma.
  Mi kényszerít önmagunk elöl bujdokolni?
  Miféle harangok zúgnak itt, belül?

Kamarambó, a Senki Fia (részlet)

Villamos Vili megállította kivilágított szerelvényét a Szőnyegvirágok Mezején. Tág, széles mező volt, vastag, sárga fűvel. A fűben hímzett virágok ragyogtak. A virágok közt láthatatlan sín kanyargott a Padló Síkság felé.
– Új felszállók jegyeit kérem!
A mezőn fűszál se moccant. Hintőporszag szállt a mozdulatlan légben. Vili kivackolódott a vezetőülésből, kiszállt a járműből.
– Tigris! – kiáltotta. – Merre vagy?
– Ne üvölts, jövünk már! – vágtatott Tigris szőnyegvirágok közt. – Csengethetsz!
– Mi az, hogy „ünk”!? – Villamos Vili visszaugrott a kocsi lépcsőjére. – Ki van még ott veled?
– Új felszálló! – lihegett Tigris. – Az agya kócból van, posztó a szíve.
Leguggoltam a fából készült Sárga villamoshoz.
– Hiszen ez egy óriás! – csuklott a kalauz. – Nagyobb, mint a szerelvényem!
– Nem kell félni tőle – nyugtatta Tigris. – Nagy, de ártalmatlan. Nemrég született. Azt hiszem, belőle soha nem lesz Kedvenc. Bár a csoda tudja. Gondoltam, jobb, ha megmutatjuk Madamellának, mi előtt Amazok rátalálnának.
– Kik azok az Amazok? – kérdeztem.
– Nem érdekes, öcsém! – A tigris megnyalta az ajkát. – Ne is törődj vele. Inkább mutatkozz be a barátomnak!
– Kamarambó vagyok, a Senki Fia.
– Részemről szerencse! – bólintott a kövér villamosvezető (s egyben kalauz). – Engem Villamos Vilinek hívnak. Enyém ez a jármű! – mutatott az öreg favillamosra. – Szívesen elvinnélek vele a Szekrénybarlanghoz, de nem férsz be. Talán ha szétszerelnénk…
– Remek ötlet! – örvendett Tigris. – Te lyukasztod, én tépem
Villamos Vili elővette a jegylyukasztóját.
– Kezdjük a fülével!
Leheveredtem a villamos mellé. Vili fogta a lyukasztóját, beleillesztette a fülemet, és kilyukasztotta.
– Fáj! – kiáltottam. – Mit csinálsz?
– Perforállak! – felelte Vili. – A lyukak mentén könnyebb lesz széttépni.
– Széttépni? Engem?
– Apró darabokra – bólintott a villamosvezető (és tulajdonos). – Ne aggódj, Madamella összevarr majd a Szekrénybarlangban. Jól bánik a tűvel. Mint én a lyukasztóval.
– Nem! – kiáltottam. – A tű szúr! Ezt már tudom! A lyukasztó fájdalmas! Éreztem! Kicsit se szeretnék darabokban lenni. Jó nekem így, egyben.